Kisgyermekek támogatása 1-2 éves korban
A második életévet a törzsfejlődésben az emberré válás időszakához hasonlíthatjuk, amennyiben ebben az időszakban lesz a négy „lábon” járó, mutogató és gagyogó emberpalántából, a második életév végére ügyesen két lábon járó, beszélő és eszközhasználó kisember. Ugyanakkor a helyváltoztató mozgás ilyen önállósodásának megvan a maga ára az érzelmi fejlődésben, a gyermekben felerősödnek az elsődleges gondozó felé irányuló ragaszkodás magatartásformái, a kötődés viselkedéses jelei.
A biztonságérzet támogatása
A második életév a kötődés legerősebb időszaka, vagyis a kisgyermek gondozótól való eltávolodásának megnövekedett lehetőségével együtt, azzal párhuzamosan lesz nagyon fontos a gondozó biztonságot adó jelenléte. „Hagyd, hogy magam tegyem, de ne hagyj magamra” – ez az önállósodó gyermek igénye a második életévben. Az ellentmondásosnak tűnő üzenetek megértésekor a szülőnek és a nevelőnek még inkább figyelnie kell a gyermek jelzéseit, hogy létre tudjon hozni egy „érzelmi térképet magában, melynek segítségével tájékozódni tud valamennyi rá bízott gyermek érzelmi válaszaiban, a közeledés és a szeparáció folyton változó igényének felismerésében” (Read, 2010, 42. o). A csecsemőknél ismertetett gyermeki igények a totyogó kisgyermekeknél is azonos mértékben fontosak.
A biztonság élményének megteremtése a bölcsődében a reggeli befogadási rituáléban létfontosságú, ha nem akarjuk, hogy a gyermek egész nap a szülő után sírjon, szorongva visszahúzódjon, vagy feszültségét destruktívan vezesse le. A gyermek feloldódásának időt hagyó, a feszültséget kreatívan oldó nevelői megoldások mindig hatásosabbak, mint azok, melyek rövidre zárják azt. A játékok felajánlása, a játékba hívás is akkor sikeresebb, ha reagál a gyermek aktuális jelzéseire, pl. tekintetére. Az „azon tűnődöm, vajon volna-e kedved...” kezdetű invitálás az angolszász országok korai gyermeknevelési intézményeiben bevett gyakorlat, melynek sikere abban rejlik, hogy a gyermek érdeklődését felkelti, ugyanakkor a kérdés formájában megfogalmazott javaslattal a gondozó nagyobb önállóságot hagy a gyermek választásának, döntésének.
Az önállóság támogatása
A választás, az önálló döntés a második életév egyik legfontosabb élménye. A gyermek én-élménye ebben az életkorban lesz egyre határozottabb, gyarapodó testi képességeinek és tapasztalatainak birtokában, a környezettel való kapcsolat által. Az én határozottabb körvonalai, az „én én vagyok” élménye ennek állandó gyakorlási szükségletével jár együtt, vagyis a kisgyermek a második életév második felétől kb. négy-öt éves koráig mindent önállóan, egyedül szeretne csinálni – a gondolkodástól (pl. döntésektől) a cselekvésig bezárólag. Ezt az önállósodási időszakot gyakran szokták dackorszaknak hívni, mivel a felnőtt gyermekkel ellentétes akarata gyakran vált ki dacot, laikus szóval „hisztit” a gyermekből. A dacosság azonban nem feltétlenül jár együtt az én gyakorlásával. A gyermek temperamentuma fontos befolyásoló tényező, mely a szülők/gondozók nevelői attitűdjével és gyakorlatával, valamint helyzeti tényezőkkel (pl. fáradtság) együtt alakítják a tapasztalható dac mennyiségét, erősségét.
| A szülők nevelői gyakorlatát, saját gyermekkori tapasztalataikon túl, nagy mértékben meghatározza aktuális mentális állapotuk. Egyes mentális betegségek a korlátozó, mindent tiltó és/vagy büntető nevelői stílus használatát valószínűsítik, mellyel szemben az ugyancsak rossz hatású, korlátok nélküli, semmilyen határt nem szabó nevelési gyakorlat áll. Súlyos depressziós állapotokban, vagy komoly drogfüggőség esetén a szülő annyira nem elérhető gyermeke számára, hogy elhanyagoló, bevonódástól mentes nevelésről beszélhetünk. Bármelyik is áll fenn azonban a családban, az intézményes nevelés csak egyet képviselhet, a szereteten és elfogadáson alapuló, ugyanakkor ésszerű szabályokat és következetes korlátokat alkalmazó mérvadó (autoritatív) nevelést. Ez megfelelő légkört és biztonságot teremt az önállósodó gyermeknek, melyben optimálisan fejlődhet énje és biztonságos kötődése birtokában bátran felfedezheti környezetét, amely az értelmi fejlődésének kulcsa. |
A gyermek intellektuális fejlődését ebben az életkorban az ingerdús környezet, a mindent megmutató, minden kérdésre válaszoló felnőttek, és az önállóság, aktivitás támogatása segíti leginkább. A mozgásfejlődés és az értelmi fejlődés kéz a kézben járnak gyermekkorban, a megnövekedett ügyesség és önállóság ezért nem csak a gyermek testi- és énfejlődésének fontos alapja, hanem a második életévben átalakuló intellektuális és beszédfejlődésnek is.
A beszédfejlődés támogatása
A beszédfejlődés nem a második életévben kezdődik, ezért nagyon fontos, hogy a gyermeket gondozó felnőttek az első pillanattól fogva sokat és érthetően beszéljenek a gyermekhez. Az anyákra az egész földön egyetemesen jellemző dajkanyelv ezt az érthetőséget támogatja, bár külső szemlélőnek éppen a felnőttek beszédétől eltérő volta a feltűnő. Az anyai dajkanyelv jellemzője, hogy elnyújtva, lassan, a lényeges mondatrészeket hangsúlyozza, arról szól, ami éppen történik a gyermekkel, vagy amire a gyermek figyelme irányul. Ez a dajkanyelv nem csak az anyák jellemzője, a gyermeket gondozó felnőttek általában automatikusan átállnak erre a nyelvre, amely a hiedelmekkel ellentétben fejlesztő hatású a babákra.
A beszéd konkrét fejlődése 1-1,5 éves kor között az első szavak megjelenésével kezdődik, majd a kétszavas mondatok korszakával folytatódik. Anélkül, hogy ennek a bonyolult és mégis általában probléma nélkül zajló folyamatnak a részleteit bemutatnánk, két elemet emelünk ki, mely a beszéd- és kommunikációfejlődés fontos támogatója: a beszédkörnyezet gazdagságát, kifejezőkészségét és a kommunikáció hitelességét.
A gyermeknek, akihez sokat és szépen beszélnek, mondókáznak, verset és mesét olvasnak neki, gyorsabban fejlődik beszéde, később gazdagabb szókinccsel rendelkezik, jobban érti mások beszédét és ő is könnyebben ki tudja önmagát fejezni, melyek a társas kompetencia fontos tényezői. A mentális sérülékenység egyes formáinak hatására (pl., alkohol- és kábítószerfüggőség, skizofrénia, depresszió) a szülő kifejező beszéde szegényessé, zavarossá, a gyermek számára érthetetlenné válhat, ezért különösen fontos az egyéb gondozók, nevelők számára, hogy az ilyen családokban nevelkedő gyermekek beszédfejlődését külön figyelemmel kísérjék, fejlesztő módszerekkel támogassák. A modern kor gyermekei esetében ezt súlyosbítja a képernyőhasználat, ami nem segít a beszédfejlődésben.
A kommunikáció hitelessége a másik tényező, ami az egészséges érzelmi fejlődés fontos megalapozója. A verbális és nem verbális jelzések egymást támogató, egybehangzó jelentése, az un. kongruencia adja azt a biztonságérzetet a gyermeknek a kommunikáció folyamatában, hogy amit lát és hall, az igaz, hogy az érzések kommunikációja fontos és megbízható, melyre a kapcsolatokban építeni lehet. Ennek a biztonságérzésnek a birtokában meri a gyermek maga is őszintén kifejezni érzéseit és mások érzéseinek megfigyelése segíti az empátia és egyéb társas készségek fejlődését.
| A mentálisan sérülékeny szülők gyermekei esetében különösen fontos az érzések verbális és nem verbális kifejezéseinek egybehangzóságát megtapasztalni, az érzések kifejezéseit szabadon gyakorolni, különösen az érzések elidegenedésével vagy tompult kifejezőkészséggel jellemezhető kórképekben pl. skizofrén, vagy depressziós szülők mellett nevelkedve. A szabad és hangos érzelemkifejezés (sírás, nevetés, viháncolás) a gyermekkor fontos része, melyet sokszor gátol a mentálisan sérülékeny szülő nyugalom és csend iránti vágya. Különösen fontos ezért ezeknek a gyermekeknek az esetében az érzelmek ilyen intenzív kifejezésének megengedése (szabályozott keretek közötti támogatása) az intézményes nevelésben! |
Felhasznált irodalmak:
Buda Béla (2001). A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Animula Kiadó, Budapest.
F. Lassú, Zs. (2021). A reziliencia támogatása az életkori és családi sajátosságok tükrében. In F. Lassú, Zs., Frankó, A., Kaposiné, Cz. A. és Kormos, P. (szerk.): Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Kézikönyv segítő szakemberek számára. Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 213-257.
Maccoby, E. E., Martin, J. P. (1983). Socialization in the context of the family: Parent-child interaction. In: E.M. Hetherington (Ed.) Handbook of child psychology: Vol.4. Socialization, personality, and social development. New York: Wiley, 1.101.
Read, V. (2010). Developing Attachment in Early Years Settings. Nurturing Secure Relationships from Birth to Five Years. Routledge, London, New York.